H.Kohut Katalin: Illés, jégbefagyasztott sarkcsillag
Nem álmodom szerelemről, csak ruhástul szeretek feküdni kis szobámban, halovány fény mellett. A stílus nem érdekes, a lényeg az, hogy valahol láttam már szemeidet eltűnődő szemeimben, s felrémlett egy halovány emlék, amikor ugyanezt átéltem Bach, vagy Beethoven zenéjét hallgatva kis szobámban megvillanó fény mellett. Az Idő hatalmas, Te is az voltál, egykori megmentőm, Illés. Emléke hősiességednek akkor, amikor az voltál, örökké elkísér, Neked írom ezt az írást, kezdve a történésével a kezdetnek, amikor ezüst-tél álom borult az érzékeinkre az égen, elsötétült minden, az Időt, a kéket elnyelte a gonosz, hangtalanul jégbe és fénybe fagyasztva mindent, így lettünk sarkcsillag csillagai, mielőtt engem levonszott a sötétség, s Te Illés, megmenekítettél akkor még utoljára.
Jelenlét-nélküli megízlelés lett a sorsunk, a jéggé dermedt kék világ állandó Isten-ellenségként meredt a sötétség által, várva sorsunkra.
Kék csillag lettem, mikor földre tiport a hatalom, könnyes szemekkel kívántak a lányok, asszonyok engem, kívánság-teljesítő csillagként, én nem tudtam semmit, közben gondolatban üzentem falevelekkel, boroszlánnal, mely ringott az erdőn ide-oda csendben, éltem magam is felejtőn a dermesztő csendben. Nem tudtam, mi történik velem, énekeltem furcsán, riadtan, nem figyelve másra. Nem is álmodtam már, mióta Illés, drága felejtettél, halk, hintázó emlék maradtál örökké.
Amikor jöttek megmenteni engem egykori kék népeink, megdöbbentek azon, hogy Te voltál, Te pernahajder az egyetlen szerelmem, állandóan lecsüngettél az égből a gonoszok közé, melyet meg is énekeltél a Mákosrétesben azon Illés együttessel, melyet társaidnak hoztál létre megénekelve mindazt, amit velem tettél. Minden vallási ébredés én lettem azóta, minden zöld szemű Jézus, feszületese a világnak állandóan. Te ilyenkor megszöktél, erről árulkodott minden, mint a kagylónyomok a tengerparton, millió patanyomával a szívemnek. Mikor Zeusz leánya voltam, hibiszkuszvirág hullt a kőasztalomra, melyet sosem mondott szavakkal teleírtam, ekkor is bántottál engem, nem értettem, hogy miért, már nem is én voltam, csak sápadt falevél, ez lettem már, egy tépett kislevél, kérdeztem, mondd jó uram, a megrontott meddig él, mennyit bír egy lélek, s miért baj, hogyha fél, a gonoszság erői meddig lesik még menekülő lelkemet és mikor lesz már fény. Zeusz és a hófehér kisgalamb szerelmét az első görög isten támadása történelmének megírtam, lyukas szívű állandó támadóm Vénuszként már Szabó István világ-könyvtárossal létrejött, azóta így járták a világot, míg engem Zeusz utolsó görög isten támadásakor kerékbetörtek Alexandriai Katalinként a romániai reformátusok, melyek kopjafa temetőt állítottak maguknak, egykori turulmadár szimbólumát, aki soha nem hagyott el engem, mellettem maradt haldoklásomkor is. Azóta egy fej lettem, mellem, fejem levették, híveim testem eltemették. Az egyik velem haldokló Zee, egykori népemből lett világűr utasa testvérével Reevel, óriás szellemvilággá váltakkal, Mazsola, Mici Mackó, aki jött meghalni, mint a saját médiám, utolsó emberként kísért engem a sírba. A turulmadárral együtt zengtük 1995-ig a békesség dalát.
Illés drága, mindent Te tettél velem, kutyám, mikor emlékeztem, búsan nézett, s arcomat csöpp orrára préseltem. Te nagy voltál, az voltál mindig, mielőtt ezeket a gyilkokat megalkottad. Hová futnak az utak? Találkoznak-e valaha, sokszor kérdeztem, míg ömlött, szakadt egyvégtében, s kutyám olykor felugatott. Nem talállak Téged, s magad, vádolásom szállt az égre, a kékre, kottáztam millió üzenetet.
Szemeimben, ha tréfa villan, fénye a gyászt rejti el, fényben álló árnyék vagy már, s darukiáltás az állandó holt tengeri tekercsek fölött.
Már készülök a tréfás, jókedvű jövőmre a kékekkel, akik imádtak engem, mikor Istennő voltam, amikor egész nap énekeltem, udvaroltak nekem a szépek, akiket megalkottam saját gyönyörűségre. Néha ellágyulok, azt hiszem, hogy jól vagyok már, eszembe jutnak a vicces félreértések, amiket gondoltak rólam, vagy rosszul mondtam valamit, ilyenkor rám tör a nevetés az utcán, boltban, vagy akárhol, vissza kell folytanom a kacagást, mert játék az élet, azt hittem legalábbis valamikor, játék a tudomány, a nyelv, az ének, a zeneszerzés, a teremtés, az alkotás, természetes a szépség, a tökéletesség.
Az asszonyok, akik szépek és csoda-szívűek fáradt-kék szemmel ébrednek reggelente, a kékek, mint férjek rájuk csodálkoznak, mert nézésüktől rend lesz és fegyelem.
Ébrenálom az álmodás, mely átfogta a többmillió évet, akkor azt hittem, hogy egyszer égboltnyi lesz Veled az ébredés, mint mikor aranylón Nap kel, s fényében egyre emelkedem, szivárványként ölel majd tekintetem, s Te leszel a kék ér is a patak mentén, zöld fűszál a réten, ellentét is, ahogyan játszottunk egykor kérdés-feleletet nyelvi játékként, s én ínycselkedtem szoprán hangommal, melyben felcsillámlott egy hang kérdőjelként, azzal, hogy kívánsz engem. Isteni nektár borult az érzékeimre ilyenkor, ezzel kezdődött, már megértem az állandó színjáték, levonszásával együtt a jégbefagyasztott csillagoknak, ég seregének.
Most itt vagy velem, felemeled a fejem, volt sok ünnepem, nélküled mind fénytelen, egy lesz utunk, egy a sorsunk a kékekkel, a csillagokkal, a népeddel, legyünk halhatatlanok ismét a hajnali fényben, szerelmünkről örök-himnuszt zúg és szárnyal ez az ég-tiszta dal.
2017. március 14.