Ülök és egyre bámulom a magyar tengert,
szemezve ismertetem meg vele az embert,
beszélgetünk hosszan a múltról és jövőről,
elmélkedünk az eddigi sok bűnözőről,
kik bűzös állótóvá fokozták a szépet,
bárányfelhő válaszol, világ végét béget,
szeméthegyek, dögök, árnyak és foszlott hullák
jelzik mélységét, közben mindenét árulják.
Ragacsos, haragos zöld halotti ruhája,
meddig tart vajon még a gyászos tusája?
A hatvanas években e tengert nem szerettem,
mert úszni tanultam, a sok bacit lenyeltem,
köhögtem a romlott ízt számból a magasra,
zavarossága hamar kivetett a partra.
De este a tábortűznél öröm ragyogott,
énekünk felnőttet, gyereket odavonzott.
Másnap lábunkkal nyergeltük a hullámokat,
nyaralni jó, az emlékek hada látogat.
Mesél az ember, a nagy Balaton hallgatja,
megvédeni nincs erő, szívét vigasztalja.
2017. május 16.