Élt egyszer egy szegény asszony,
volt, ki néki enni adjon,
összehordta a rokonság,
mit a szem és éhes száj lát.
Hétvégén csak egyre számolt,
nem kereste fel a távolt,
hol férje sírja nyugodott,
hol a vércse is vijjogott.
Pedig egyek voltak régen,
két koldus a faluvégen,
s mert a férj csak őt etette,
hamarjában eltemette.
Most már féltették elegen,
hogy ne érje veszedelem,
neki adták az étkeket,
az Isten adta csak nézett.
Rántott hús és sült pecsenye,
túrós batyu, sült gesztenye,
malac virsli és halszelet,
ette mind a negyediket.
Salátákhoz töltött tojás,
fürj pörkölthöz galambfogás,
galuskához sok uborka,
édes karamell cukorka,
mindenféle zöldfőzelék
sorakozott, s a teríték,
hogy jobbá legyen az étvágy,
fehér damaszt, sütemény lágy.
Vörös borral öblögetett,
elnyújtózva is remegett,
mert úgy jóllakott, megdagadt,
szívéből egy szó felszakadt:
Köszönöm a jó sorsomat,
megáldom a szomszédokat,
koldus vagyok, de ellátnak,
engem semmiért szolgálnak.
2017. május 26.