Anna csodálatos kisleány volt, kívülállók szemével nem idevaló a Földre. Egész nap csicsergett vékony hangocskáján, közben a tükörben gyönyörködött saját arcképében, tiszta fenyőzöld szemeiben, melyekben ilyenkor tükröződött egy ismeretlen világ képmása, melynek egyedül ő a főhőse. Szívébe áhítat költözött, s mivel maga volt a kétlábon járó törvény, senki sem értette meg érzékenységét mindenre, sértette, ami torz, csúf, kellemetlen hang és látvány volt. Egyre jobban magába zárkózott, elhatározta, hogyha nem szereti senki, önmaga szívét fogja ringatni szépséges dalaival és hangjával. Már egész nap a tükörben nézegette magát és csodálta saját énekhangját.
A tükör világában megjelent tökéletes harmónia része volt mindenki, akit befogadott, akivel bizalmas volt, őket maga mellé helyezte, meg a szépségeket, akiket észrevett, mint nála különbeknek gondoltakat. A tükör illúziójában élt, mely a valóságnak csupán a tükröződése. Így szemlélte naponta kétoldali profilját a behajtott jobb és baloldali tükörszárnyak fogságában, s arra a megállapításra jutott, hogy furcsa személyisége van, kettős lehet talán, mert nem egyforma a bal és jobb oldali profilja. Ennek a kis diszharmóniának nem örült, nem tudta, hogy egykor két hódolója élt, bal oldala azé, akivel mindig íncselkedve játszotta a nyelvi játékait, a jobb oldala az egykori vőlegényéé. Emlékek özöne borította el a kislányt, amikor játszott a szavakkal, a nyelvvel, a hangokkal, időnként befogadva az örömbe egyik testvérét. A szeretetlenségre daccal felelt, minél jobban szenvedett a sivárságban, annál jobban szerette önmagát, hiszen valakinek őt is kellett szeretnie, megtette hát mindenki helyett. Nem is hitte el onnantól senkinek, hogy őt bármiért is lehet tisztelni, pedig mindent elkövetett érte, énekével és bájával szolgálta az emberiséget, mindenkivel kedves volt, ahol tudott segített, ennek ellenére követte a meg nem értés, a lenézés, a leértékelés. Nem tudhatta, hogy mindez a tükörben megjelent szív-törvényének rontásának világa volt már.
Annácska tükör törésekre lett figyelmes, egyszerűen leestek a falról magukról, vagy kettérepedtek és kihulltak a rámából az üvegdarabok. Nem sejtette, hogy ilyenkor mindig meghal valakije a tökéletes tükörvilágából. A gyönyöre forrása, a tükör elrabolta a lelkét, magához láncolta a sötét világ összes ura, kimondva rá a büntetés, a rontás igéjét, azt, hogy minden ékességétől, emberségétől megfosztják és soha semmi sem lehet belőle. Meghalt mindenki, aki szépnek látta a lányt, vagy tisztelte. Már lehajtott fejjel járt az utcákon abban a tudatban, hogy benne van a hiba, nem mert a szív-törvényével senkinek sem a szemébe nézni. Ki is állhatná meg a tiszta pillantását, ami ellen annyian ellene szegültek, de Anna ezt nem tudhatta. Cipelte a nehéz sorsot, melyet irigységből külseje és hangja, tehetségei, becsületessége, szorgalma miatt kiróttak rá, koldultatások, fényevések közepette sem adta fel hitét, hogy kellene lennie egy másik világnak, ahol minden tökéletes, ahol senki sem árt senkinek, ahol szeretet lakozik. Aki csak megpillantotta a tükör előtt Anna képmását, elmenekült a városból, mert az arca és alakja mellett felvonultak jól láthatőan a háttérben munkálkodó gonosz hatalmak, ártó szellemek. A tükörben láthatóvá váltak ilyenkor élete főbb szereplői és történései. Sokan kísérték figyelemmel nehéz sorsát, nélkülözéseit, szenvedését, de senki sem tudott rajta segíteni.
Kunyhójában magához ölelve Süsü plüsssárkányát lágyan dalolt, dala felért egy sóhajtással. A lelkét átadta a mindenségnek, hívta magához a csodás tükörvilágát, ahol mindenki szíve szerint él, boldog a gyermek, bölcs a bölcs öreg, amit gondol az agy, az beteljesül. Ahogy gyengült az egészsége, úgy erősödött belül. Azt hitte, hogy az új öröksége a szenvedése közben torzzá vált szíve, amit új sértések gyötörtek, a legnagyobbak egyike a betegség, a halál felé vezető útjával, melyet kiköveztek számára áspiskígyókkal, cerberusokkal, mindenféle fekete mágiával. Gesztenyeszín haja kihullott, őszes lett, megfakult a színe, fogai, körmei besárgultak, testrészei otrombává váltak, megnémult. Szív-ereje annyira meggyöngült, utolsó leheletéig is vigasztalva másokat egy napon lefeküdt és nem ébredt fel. Ekkor jelentkezett először egykori népének törvényőrei, Gyuszi, aki ismerte bájos gyermekként, nem tudta, mi történt vele. Majd jött a két oldalának megfelelő egykori udvarlója, Krisztián és Illés, zokogtak a sír szövetsége felett a sötétségnek, az elmúlás torzulásain, mely sérti a természetest, majd egyesével leszámoltak a fekete mágus hadsereggel, tükör törésekkel és misztikus állatokkal, mint világ uraival. Ébresztgették Annácskát, szólongatták, aki nem akart tudni többé semmiről, szívébe alig lehetett életet lehelni. Azelőtt nem tudott sírni, megdermedtek a lékek-könnyei, csak némán szemlélte a történéseket, értelmetlen halálokat. Most zokogott együtt a megmentőivel, akik vigasztalták szép szóval az egykori vigasztalót. Szépen hozzá még soha senki nem szólt, bár maga volt a kedvesség és a szerénység, állandó jóvátételével mások rossz természetének. Anna alig hitte el, hogy így, ennyire deformáltan őt lehet szeretni, mikor azelőtt külső-belső szépségként mindenkit irritált, különösen a hangja miatt. A segítők meglepődtek azon, hogy kislányként látta meg a napvilágot az egykori törvény, mégpedig olyan formában, hogy két világot képviseljen.
Akit sért a csúf, a rossz, a tökéletlen nem menekülhet többé saját tükörvilágába, hogy csak magát engedélyezett szeretni itt a Földön, ahol nincsen már régóta butaság ellen orvosság. A népe kinyújtotta kezét, magához ölelte Annát, mint egyetlen emberi képviselőjét a szépségnek, tehetségnek, csillagok fényének. Anna megtanulta elfogadni azt a szeretetet, melytől megfosztották, íncselkedő énekhangjával csengettyűzte fülébe két hősének a szeretet-dalát szívének öröm erejével.
2017. április 12.