Kohut Katalin: Rossz nagyon

Nem tudom, mi ez, de rossz nagyon, kihűl a szívem, a gondolatom, ahányszor cinkosod lehetnék, vagy távoli ismerősöd, picinykét közel kerülsz hozzám, néha azt érzem, s ilyenkor én összezavarodom és elrontom gondolatomban bimbódzó kapcsolatom.

Kapaszkodtam hajszálba, vallattam fogságba ejtett szívemet, ontottam élet-töredékeket, búcsúzásom végtelennek tűnik, annyira régen keringőzik, már senkit sem érdekel.

Faggatóztam, puhatoltam a kiváltó okokat, nincsen rá, csak egyetlen magyarázat: sebzett szív esdekelt utánad, ugyanakkor menekült, egyik pillanatban szárnyalt, másikban kihűlt, így tűzből vízbe merülve szüntelen elillant a beteges szerelem. Vádoltam ragaszkodásomat, majd egy pillanat alatt leomlott ismét a torony, melyet a semmire építettem a múlt vallomásaiból, érthetetlen események sorozatából – Rád pakolva súlyát, terhét, visszaélve a jósággal, az emberséggel. Már van tíz hónapja is talán, egyetlen szó rombolta le légváramat. Már soha nem változom? Egy rosszindulatú mondat elég másoktól, hogy összezúzza érzéseimet? Megengedtem, mert kellett a józanság, a szembe nézés a valósággal. Majd jöttek a szenvedő hónapok, kialudt tűzben, hamuval fejemen a hajszál elszakítására vegetáció, megkísérlése a lehetetlennek tűnőnek, feladni az egyoldalú kapaszkodást, s belátni, nehéz vállalni a szívterhes ragaszkodást.

Ismerem a férfi-szívek mozgató rugóit, tudom a titkokat, mi megállít minden józant és szabadot, madárként elrepül a gond szavától is, a kiadott, foglalt szív szeretetére más nem tarthat igényt. Visszaélésem idejét le akartam zárni, de ha befejezem, úgy érzem, életem reményét veszítem el. Nincs jogom beletaposni az értelembe, a szíved rejtekeibe, nem volt igazságos életem terheinek megosztása, mintha meg akartam volna szabadulni, könnyíteni sorsomon.

Néha játéknak éreztem, hideg-meleg váltakozásának szavaidat, egyszer közelinek, majd hirtelen távolinak.

Ó, mennyire könnyebb lenne, ha egy csoda történne és egy pillanat alatt megszabadulnék nehéz fogságomból! Hirtelen megváltozna a szívem is, olyan barát lehetnék, mint bárki más, akihez nem fűznek az összezavarodás szavai, akkor találnék egyetlen szívet, melyben én lennék a lakó egyedül, mert tudom, hogy van valahol, bár azt mondták, nekem nincsen társam a világon, aki lehetett volna, már meghalt régen, poraiból sem tud feltámadni, mint ahogyan szívem sem, hogy Főnixként ismét énekelje utolsó dalait. Megtörtént, kilenc esztendeje ott túl az álmon, de új élet nem várt rám, nem sikerült elmélyednem az örök-élet vízében, áteveznem az Idő-folyón oda, ahonnan a megváltást reméltem, sem elutazni messzire a galaxis végére. Legyőzhetetlen akadályok tornyosulnak előttem, fogságban tartóim sötét erők, torzítanak, tépkedik az emberség, harmónia egykori maradványait, ez élteti őket, ennyi értelmetlenségen keresztül nem tehetem, hogy barátságot reméljek. Tépd el a szálat, ne engedd tovább a reményt esdekelni, nem vagy Te a szeretet-szolgálat, hogy életben tarts, hiszen megteszem én is számtalanszor, hogy kihűtöm a kapcsolatot.

Feltettem kérdésemet magamnak: mi volt a fontosabb, az írás, vagy a személyed, s mikor a választ megértettem, rájöttem, hogy változtatni kell, nem tudom, merre induljak el. Képtelenséget érzek most, bénulást, nincs már miről vallanom, s mivel a jövő nem kecsegtet, s a remény-szálat eltéptem, ismét egyetlen gondolatom vezérel: megszűnni mindörökre, de ott van az óhaj, hogy ez ne nyomtalanul történjen, maradjon fenn, mi történt velem, én már ennyire rossz hírrel, eseményekkel kerülök be egyszer a történelembe, persze, ha nem titkolnak örökké, mint szégyen-bélyegét a túlélésnek, a felfoghatatlanságát az értelmetlen szenvedésnek.

Legboldogabb lennék a világon, ha szabad barátod lehetnék, akkor jogot formálhatnék arra, hogy megosszam titkaimat, arra is talán, hogy együtt örüljek Veled, akkor elérhetném, hogy igaz barátként foglaljam el a szívedet. Ez jogos kérés lenne részedről, az egyetlen járható út, ami Hozzád elvezet. Mindig az egyenes az igazi, labirintusokat megjárva célba érni nem lehet. Nem írhatom le még mindig, hogyan szenvedem el napjaimat méltánytalanságban, fájdalomban, megalázottan, azt, hogy ember voltam, s ezt nehezen viselték oly' sokan, mint mindent, ami egykori énemet képviselte, a múltat visszakívánni lehetetlen.

Taszíts el magadtól végleg, tegyél, mondj olyat, ami végleg elszakítja a ragaszkodást! Megteszem láthatod én is számtalanszor, majd megbánom szavaim. Miért van az, hogy másokkal könnyebb, közvetlenebb, másokhoz a józanság szava vezet? Megnyílásom az iszonyatok garmadából állt, ez nem női szív-titok, hanem a titkos világ sötétségének fájdalma volt, mely veszélyes mindenkire. Én sem hittem benne, igazság szerint csak azt lehetett volna legyőzni, aki belefolyik és hisz ezekben a hatalmas rontó erőkben, nem olyat, aki nem is tud róluk. Vádolom magam, mert hagyatékul hagytam Neked életemet, ez megbocsáthatatlan bűn, de nézd el nekem, mert búcsúzásom régen tart már, egyetlen életem egyedül a gondok, betegségek, a napi problémákkal való szembe nézés tartósítja, ezekkel kell megküzdenem, melyek azelőtt jelentéktelenek voltak. Az egészséges ember előtt nincs elintézendő feladat, mindent akadályt könnyedén vesz és nem veszi kedvét semmilyen kudarc. Én egy emlék vagyok csak, úgy tekints rám, mint múltjára az emberségnek, úgy maradjak meg emlékezetedben és ne szenvedő fájdalmak viselőjeként, ne titkok leplezőjeként, amivé kényszerűségből lettem.

Alantas hatalmak kezében megáll az értelem, csak küldi a felkiáltó-jeleket, de tudom, hogy ebből kiút nem lehetséges. Azt hiszem, Neked írtam egyedül, hibákkal terhesen. Nézd el a merészségemet, más úgysem teszi meg, nem is képesek felfogni az értük való áldozat hiábavalóságát, s a közléseket, ehhez nyitott szív szükséges, logika és ember szeretet.

Buta kislányból váltok mindig mindent megértőre, követhetetlen vagyok magamnak. Vívódásom marcangol és örök-kételyben tart, felteszi a kérdést: szabad volt-e lemezteleníteni az igazságot? Jogom nem volt ahhoz, hogy Téged terheljelek, ahhoz, hogy Te tartsd életben a szívemet, amit annyian fogságba ejtettek. Fogadd el kérlek eddigi ragaszkodásomat úgy, mint súlyos elítéltet a börtön fogságban, aki halálra, vagy életfogytiglanra ítélve küldi időnként leveleit, melyek néha zavarosak az érzelmek súlya miatt, s időnként reménykedőek! Bocsáss meg ismét a sorsomért!

2013. október 20.