Kohut Katalin: Honi látlelet

A főnix túl az álmon a kék óceán fölött szárnyal,

Idő-folyóján utaznak a tiszta hangú dalnokok,

embernek születtem, küzdöttem megannyi szörnnyel, s árnnyal,

elestek a harcban a szívekből éneklő bajnokok.

Kereszten rózsa sötétség bárányaként nem lehetek,

halhatatlan tüzes szellemmé testem soha nem válhat,

s kaján vigyor az arcokon, rontással teli kezetek,

menekül az ember, teste-lelke itt csak torzként állhat.

A haza szemfedőm és temetőm, tűröm a szenvedést,

megannyi féktelenség arat, s győzött a jövő felett.

Végtelen a hosszabbítás, árván tűrtem a megvetést,

a halál hidegség tisztességet aratott, s nevetett.

Fogolyként egy életen át e hazában hihetetlen,

tetteitek temették a könnyes szemű szenvedőket.

Jóság ellen bűn, és számlája örökké fizetetlen,

aszkéta életcirkusz, űzi a rokonszenvezőket.

Játék volt az élet, az árnyak sorsukat megváltották,

megszűnőben a földön a tiszta szív és az emberség,

s akik egykor az igazságot írták és megalkották,

zokognak némán, hogy a gazok útját ne egyengessék.

Vágyam szerelmetes igaz barátság és a szabadság,

a béklyósúlyok és nyomor nélkül ujjongó szeretet.

Szabadító kell, a rab szívemen kopogtass boldogság,

hisz a bárányfelhő a széllel békességet ereget.

2015. április 22.