Esztétika, mint tudomány
Hadd kezdjem esztétikai értekezésem egy régi verssel, melyben a leányt istennővé emeli a költő. A papír nem is bír el másfajta ábrázolást, csak a tökéleteset, melyben nincsen semmi romlandó, halandó:
Madonna mia
Liliom-lány, e földre nem való,
lágy barna haj takarja el fülét,
szemében könnyektől fakóbb a kék,
akár eső-függöny mögött a tó.
Vágy bélyege arcán nem látható,
bezárja - csóktól tartva - ajkait,
nyaka galamb-fehérséggel vakít,
ere: márvány-mezőn bíborfolyó.
Bár magasztalja egyre őt a szám:
lábát se merném megcsókolni én -
beföd szárnyával súlyos áhitat,
mint Dantét, Beatrice oldalán,
az égő Oroszlán szügye alatt
a Hetes Kristály Arany Lépcsején.
Baranyi Ferenc fordítása
Akit igazán tökéletesnek gondol a férfiember, annak még a kezét sem meri megérinteni, így is születtek régen a múzsák. A múzsát nem lehet a földi halandók között elhelyezni, a múzsának nem lehet rossz tulajdonsága, hibája. Illyés Gyula könyvében mégis az olvasható, hogy a hunok párizsi barátaikkal le akarták hozni a múzsát maguk közé, hogy együtt éljen velük, s a múzsa segítségével rendbe hozzák a világot.
Az isteneknek nem lehet emberi tulajdonságuk, Homérosz ennek ellenére viszálykodásaikat örökítette meg, amiért Platón kritizálta a történetírót.
Az esztétikus, az emelkedett, a tiszta, a fennkölt, az égi, a földi ember számára el nem érendő, de ideálként jelentkező leány, vagy férfiú költői, vagy másféle irodalmi mű ábrázolásában.
Nemcsak isteneket, madonnákat, múzsákat örökítettek meg a költők, esztétikai élvezetet jelent egy tájleírás is, mely visszaadja hűen a látottakat, vagyis a művészet esztétikai élvezetet jelent az olvasóknak. A művészeknek olyan valóságot kell ábrázolniuk, mely eszményien szép.
Petőfi Sándor Az Alföld című versrészlete bemutatja a Kárpátoknál általa csodált tájat:
„A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.”
Szinte látjuk a csárdát a körülötte lévő nyárfaerdővel, halljuk a vércséket, elénk tűnik az esztétikai gyönyör: hol az ég a földet éri, odáig érnek a városok templomtornyai…
A képzőművészet esztétikai ábrázolásai közül kitűnnek azok a művészek, akik tökéletesen adják vissza a természetet, a tájat, a formákat, az arcokat, alakokat. Minden művészetben az a szép, ami természetes, amiben gyönyörködünk.
A zene szintén esztétikai élményt nyújt, egyszerre megvigasztal, nemesít, de gyászunkat is kifejezhetjük vele. A zene minden embernek azt az élményt nyújtja, ami hasonlít kedvéhez. A zeneszerző nem a külső látásnak nyújt gyönyört, hanem a bensőnek, a szív húrjait pengeti meg. A zene által tisztul a lélek. Mennyire igazak Babits Mihály szavai!
"Megmondom a titkát édesem a dalnak: Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek."
(Babits Mihály: Vihar - részlet)
Valóban, akinek szép és tiszta a lelke, akinek szívét megérinti a tiszta és örömteli, szép zene, az valóban esztétikai élményt jelent neki, s az ilyen ember meghallja mások énekében is a szépet, a nemest, a felemelőt.
Az esztétikai élvezet szorosan összefügg a természettel, a tökéletessel, s mennyire boldog az az ember, akit ilyen élmények gazdagítanak! Adjuk meg a testnek, ami a testnek szükséges és a szabadságunk eléréséhez a szárnyainkhoz szükséges optimizmust és derűt.
2011. szeptember 26.